Hitről, a vallás erejéről és egyúttal annak téves értelmezéséről.

A csodákról, amikben lehet hinni, és az árról, amit mindenkinek meg kell fizetnie.

Elkésett szavak és tettek. A kimondatlan fájdalma, ami egy életen át kísér.

Mike Flanagan neve volt az, ami elvezetett a Netflix sorozatához. Az Álomdoktor és A Hill-ház szelleme garanciát jelentettek arra, hogy nem lesz elfecsérelt idő a Midnight Mass. Sajátos, komor és depresszív hangulat uralja a történetet már a kezdetektől. Ehhez ideális helyszín a sziget, ahol a hívő közösség tagjainak tragédiáival ismerkedhetünk meg. Eleinte csak felszínesen, de ahogy egyre inkább beszippant ez az egyedülálló légkör, úgy látni meg benne mindazt, amiért valóban nem volt mellélövés a sorozat.

A Mike Flanagan nevével fémjelzett kísértetházas sztoriknál ezúttal mélyebbre megy a történet. Oda, ahol a sors és a véletlenek mellet a hit mind inkább fókuszba kerül. Van egy olyan érzése az embernek közben, hogy mindazt, amit vallásnak hívunk, az ellenkezőjére fordul. A téma kényes, de mégsem egy gyenge horrort kaphatunk a Midnight Mass esetében.

Dráma ez a javából.

És valahogy a bőröd alá is bekúszik az a fajta ismeretlentől való félelem, ami egyre inkább eluralkodik a szereplőkön és a történet hangulatán. Meddig mennél el a saját hitedért? Mi a hit? Átsegíthet-e személyes tragédiáinkon?

A Mise éjfélkor valamilyen eleinte megmagyarázhatatlan oknál fogva már az első epizódnál beszippant. Néha magunk sem hisszük, hogy megtörténik, amit látunk, és végig azt várjuk, csak egy álom volt az egész. Egy álom, amire nem szívesen emlékezik az ember. 

A sorozattól olyan kérdésekre is választ vár a néző, mint az élet és a halál közötti mezsgye. Van-e valami az után? Ki vagyok én, és hogyan kapcsolódom a végtelenhez? Flanagan a maga sajátos módján, megadja a válaszokat.

Nálam abszolút befutó még akkor is, ha van mit emészteni az utolsó részt követően.